”TV-képernyő nélkül senki leszel. El fognak felejteni és alig várod majd, hogy visszakerülhess”- bombázták folyamatosan D. Tóth Krisztát, amikor 2013-ban 17 év televíziós újságírás után búcsút intett a köztévének. Aztán - ahogy a Jobline Női Karriernapon is fogalmazott - összeszedte magát és nekilátott régi álma megvalósításának. Online magazinja, a wmn.hu ma már napi legalább 50 ezer egyedi látogatóval büszkélkedhet.

”Én ma direkt kudarcélményekkel jöttem ide. Merthogy azokból nekem is jutott. Csakhogy ezek nélkül biztosan nem tartanék ott, ahol most és amire ma már igazán büszke lehetek.”

„A Szent Péter téren elszabadult a pokol”... az a bizonyos mondat

Aztán egy helyszínen rögtönzött időutazással máris visszarepülünk az időben 12 évet. Amikor az épp a közszolgálati televízió brüsszeli tudósítójaként dolgozó D. Tóth Kriszta médiatörténeti bakit követ el. ”2005-öt írunk. Április 2. Pápaválasztás. Vatikán. A Kedd Este című műsort vezető Krizsó Szilvia már izgatottan várja a bejelentkezésemet Magyarországról, de a helyszíni tömeg is, hogy felszálljon végre a fehér füst. (Ez jelzi, hogy eredményes volt a választás, megvan az új pápa.) Erre én mit mondok az ünneplő tömegről, minimum 500 ezer TV-néző előtt? Hogy ”Amikor megszólaltak a harangok, a Szent Péter téren elszabadult a pokol.”

Nem nehéz kitalálni, mit kaptam ezután. Felháborodott publicisták rontottak nekem szitkozódva. Bayer Zsolt mindjárt azzal kezdte, hogy engem inkább Lucifernek kellene alkalmaznia. Az eset utáni másnap ”csak” 36 nem fogadott hívást jelzett a telefonom, amelyből 35 a főnökömé volt. Én pedig brüsszeli tudósítóként még külföldön is legalább 1,5 hétig szinte ki sem mertem lépni az utcára. Nem volt egyszerű az a pár nap. Akkor csillapodtak le a kedélyek, amikor végül a hazai püspöki kar is visszajelzést adott az esetről. Hogy látták a tudósítást. Hogy nagyon jót nevettek - és ne aggódjak, mert mindenki követhet el hibákat.”

Somogyi konzervatív családban nőtt fel

D. Tóth Kriszta emellett azt sem titkolja: fiatal évei alatt is bőven volt része kihívásokban.”75’-ben születtem, vidéki családba. A nagypapám Móricz-regényekből ismert falusi tanító - azaz igazságos, de szigorú, tekintélyét rettegi az iskola, a tanári kar de a falu is, mert a szeretetét szinte sose mutatja ki - karakter volt. Aki például anyukámat is ”Ha lány lesz, inkább haza se hozd” ”ösztönzéssel” bocsátotta útjára szülés előtt. Én babaként persze ezekből egy kukkot sem érthettem - de a pszichológiából azért tudjuk, hogy az ilyesmi hatással lehet az emberre a későbbiekben és ez azért semmiképp nem volt egy ego-erősítés. Aztán amint megpillantott, persze egyből elolvadt a család egy szem leánykájától - de a nagypapa természetéből fakadóan később óhatatlanul beivódott a kommunikációba egy kis ”lányhoz képest azért nem rossz, amit csinálsz” megközelítés, bármely témában.”

Elsőre nagy falatnak tűnt Budapest

Az egyetemista kihívások már az ELTE-n következtek. ”Nagyon elvágyódtam már otthonról és tele tettvággyal, tervekkel, ambíciókkal érkeztem meg Kaposvárról Budapestre. A fővárosban viszont -  ahol egy pillanat alatt a budai értelmiségi elit gyermekei közé csöppentem - hirtelen elkezdtem kevésnek érezni magam. Ami azzal járt, hogy teljes erőbedobással küzdöttem, magoltam, hajtottam az eredményekért - de talán pont emiatt szinte ki se dugtam az orrom a kollégiumi szobából úgy 1,5 évig.” Az áttörést végül egy amerikai ösztöndíj hozta meg. ”Az első időszakot szemlélődéssel kezdtem: de mikor egy közös activity-s feladványt csak én tudtam megoldani a kollégiumban - Jézus Krisztus volt a megfejtés -  akkora ováció fogadott, hogy onnantól kezdve tudtam igazán feloldódni, otthonosan mozogni és elmélyülni a kinti életben. Az USA-ban idő alatt tanultam meg azt is, hogy nem baj, ha van véleményed, nem baj, ha felvállalod magad még akkor is, ha nem vagy tökéletes.”

Fordulópont: van élet a Magyar Televízió után

Szintén meghatározó fordulópontnak érzi az életében 2013. január 4-ét. Ekkor intett ugyanis búcsút a közszolgálati televíziózásnak. 17 év után. Ami önként meghozott döntésként se csekély feladat. ”Bár én mondtam fel, de ez még így se volt könnyű döntés és időszak. Mint ahogy egy válás sem könnyű élmény még akkor sem, ha te magad kezdeményezted.”

Az MTVA elhagyása után felszabaduló időt aztán 45 évesen, súlyos betegségben elhunyt édesanyja emlékére írt kötetének megírásával töltötte. Amit már legalább egy évtizede tervezgetett, de még ennyi idő elteltével sem volt egyszerű feladat számára. ”Ebben a helyzetben muszáj volt újból fájdalmas sebeket feltépni, tisztogatni, muszáj volt a dolgok legmélyére leásni. Tulajdonképpen lecsusszantam a gödör legmélyére, hogy aztán onnan vegyek lendületet és rugaszkodjam el újra. Mert attól a ponttól kezdve már csak felfelé vezethetett az út.”

„Túl tehetséges vagy ahhoz, hogy itthon ülj”

A múlt mellett ráadásként ott várta a megoldandó problémákkal teli jelen. ”Tudtam, hogy valami nagyon mást szeretnék csinálni, mint az elmúlt 17 évben és tudtam, hogy televíziózni sem szeretnék többé. Miközben a külvilágtól folyamatosan kaptam a ”biztos nem gondolod ezt komolyan, a TV-képernyő nélkül senki leszel, el fognak felejteni és alig várod majd, hogy újra visszakerülhess oda” jelzéseket. Végül összeszedtem magam és nekiálltam megvalósítani egy régi álmomat. Az utolsó lökést talán a férjem adta, aki azt mondta: „szerintem túl tehetséges vagy ahhoz, hogy csak úgy itthon üljél”.

Ekkor vágtam bele a WMN.hu létrehozásába. Szerettem volna egy olyan női magazint, amely szókimondó, nem köntörfalazik, nem kerüli meg udvariasan a kínos témákat és amit szabadon alkotó, tehetséges emberek egy csoportja hoz létre. Meggyőződésem, hogy ez a szabadság az olvasót is felszabadítja. Határozott, erős egyéniségeket kerestem hát a csapatba, markáns mondanivalóval - nem is annyira az érdekelt elsőre, tudnak-e írni. Úgy voltam vele, hogy az tanulható.”

Mi kellett az wmn.hu felépítéséhez?

Az online magazin aztán nem várt sikert hozott számára. Ma már megéri fenntartani. Nyereséges vállalkozás lett belőle napi átlagosan 50 ezer egyedi látogatóval, bevételekkel, stabil hirdetőkkel és profi szerzőgárdával. ”Olyan eredménye lett, amiről ma már bátran merem állítani, hogy igenis büszke vagyok rá, a csapatomra és magamra. Ehhez azonban szükség volt arra, hogy megtanuljam az önreflexiót, a saját korlátaimat, a hibáimat, és ezeken keresztül az önbecsülést. Meggyőződésem, hogy a tökéletlenség beismerése és elfogadása felszabadítja az embert.”